Közösségi oldal,
profilok közt böngészek, szimpla unalom, érdeklődés vezérel. Ahogy az lenni
szokott, hol szánalmas, némely érdekes, a legkülönfélébbek váltják egymást
közhelyekkel teli sablonoktók kezdve a kifejezetten extrém formáig. Egyikük
kitűnt közülük. Nekem. Szimpatikus. Írok neki, válaszol. Elindul a társalgás,
napi 1-2 komment. Végignézem a képet. Nem nehéz, nincs belőle sok. Nem is árul
el sokat, csak sejtetni enged. Sok minden rejtve marad. Írok neki újra és újra,
főleg röviden, ahogy a válasz sem több. Röviden, de egyre többet. Lehetne ezt
folyamatosabban. Megadja msn-elérhetőségét, ott folytatjuk esténként, míg el
nem megy aludni. Szinte mindig ő távozik hamarabb, én még maradok, böngészek,
játszok, filmet nézek. Ahogy épp kedvem tartja. De érdekel, egyre inkább.
Társalgunk, szinte bármiről. Bármikor, ha lehetőség nyílik. Online. A távolság
átka. Talán nem is valódi. Virtuális világ, nem lehet tudni. Mennyire valós, az
egész mennyire egészséges? Ez egy ilyen világ, gyakran visszaszorul a kommunikáció
karakterekbe, bitekbe. A valódi párbeszédek helyét kommentek veszik át.
Buliajánlók sora.
Heti, inkább napi rendszerességgel, mikor hova, merre menj, hétvégén hol szór
da pénzed, mely bandára csápolj. Megy koncertre. Nem is megy, jön. Ide.
Találkozzunk? Miért ne? Persze le vagyok már kötve. Bevállaltam valamit,
lemondani nem kellene. Ígéret szép szó, ha betartják... Kötelességtudóan
indulok dolgomra, de nem nyugszok. Ott motoszkál bennem, hogy mégsem jó.
Kihúzom az utolsó percig, majd szinte kiosonok, feltűnés nélkül. Megyek, megyek
át, miatta. Lehet, hogy őrültség, az egész felesleges hülyeség. De már mindegy,
a lábam visz tovább. Majd alakul, bárhogy, nem első alkalom ez, hogy ilyet
tegyek. Még időben vagyok. Lennék. Utolsó átszállás következik. Ha lenne mire.
Egy órája elment az utolsó busz. Nem meglepő. Nézzük, hogy állok, van még nálam
pénz. Nem sok, de valamire jutok vele. Alkudozás a taxisokkal, zsebem teljes
tartalmát mégsem kívánom nekik adni. Megérkezek, végre. Még tart a koncert,
fény csak a színpadon és a pultnál. Ismerős akad bőven, gyakran járok ide.
Vidáman köszönni mindegyiküknek, de most nem ez érdekel. Keresem. Merre lehet,
itt van még? Marad végig? Holott tudom, hogy igen, hova menne máshova?
Állomáson éjszakázni nem élmény, biztos marad. Nyugtatom ezzel magam. Na persze
hogy ilyenkor tele a terem. Látótávolság minimális. Míg a banda nem végez,
esélytelen megtalálnom. Koncert vége, zenekar levonul, beindulnak a tánctér
fényei. Még mindig sokan vannak, jó a hangulat, maradnak bulizni. De már látok,
egy picit többet. Radarként pásztázom a terepet, remélve, hogy felidézve
magamban a képeket talán felismerem. Nem könnyű, de miatta jöttem, nem tágítok.
Körbe, körbe és újra, olyan céltudatosan, mint mikor a tűt vadászod a
szénakazalban, összpontosítva azon apró mozzanatra, mikor a fény megcsillan
rajta. Megakad tekintetem egy szempáron. Kétségbeesettségbe forduló
elszántságom tükröződött benne. Miképp a vad néz farkasszemet a vadásszal, a
szerepek leosztása lényegtelen, a hajsza véget ért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése